Így vált valóra az álmom...vagy mégsem?

14 éves korom óta arról álmodtam, hogy lakberendező leszek. Amikor végre hosszú és körülményes, de élvezetes utat bejárva végre az lettem, rendkívül pozitívan és reményekkel telve vágtam bele az új időszakba. Volt néhány kisebb megbízásom, aztán végül lehetőséget kaptam egy neves cégnél, hogy gyakorlati tudásra is szert tegyek. Ám a kezdeti izgatottság és láng hamar kialudni látszott. Nem értettem. Nem értettem, hiába is töprengtem. Mi történt? Miért nem élvezem ezt úgy, ahogy kellene? Hova lett a tűz? Hova lett az álmom? Nap, mint nap bejártam dolgozni, de nem azt éreztem, amire mindig is vágytam. Sőt egyre inkább csalódottságot és kiábrándultságot éreztem. A napi munkával kapcsolatban egyre több dologban fogalmazódott meg bennem, hogy "na eeeezt ééén pont nem így akarom csinálni...vagy hogy "na ezt pont nem így kellene csinálni" stb.

Őszintén szembe kellett néznem magammal és tisztázni a fejeben lévő ordító zűrzavart. TALÁN NEM IS EZZEL SZERETNÉK FOGLALKOZNI??? Na bumm végre kimondtam...ott álltam megszeppenve önmagammal szemben...akkor mivel??? jött a következő kérdés rögtön. Hiszen ezért küzdöttem, ezért dolgoztam éveken át, erről álmodtam! Hogy lehetséges ez egyáltalán? Éreztem, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik. 

 

Volt egy ügyfelem. Egyedülálló 30-as nő, bérelt lakás, szűk hely, kevés pénz, nagy szív. Felkértek, hogy hozzak ki belőle valamit. Kihoztam. Amennyit csak tudtam. Néhány új bútor, egy kis festés, egy kis átrendezés, néhány jó kis DIY ötlet, apró díszek és kész is... Gondoltam én naivan. A projekt 2 héttel tovább tartott, mint ahogy terveztük. Hogy miért? Mert a projekt ideje alatt nem csak a lakás született újjá, hanem a megrendelő is. Amikor minden készen állt, hogy haladjunk, ő elkezdett kipakolni a ruhásszekrényéből...Egy olyan beépített szekrényből, amihez az eredeti tervek szerint nem is akartunk hozzányúlni! Nem, hogy kipakolni! Mindent. A padlóra, az ágyra, az egyik oldalra, a másik oldalra. Nem is értettem, de gondoltam, ha ezzel meglesz végre nekiállhatunk az eredeti munkának. Én persze segítettem, közben beszélgettünk. Sokat. Ő is szeret csacsogni, meg én is :D Aztán csak pakoltunk, szortíroztunk, szelektáltunk, rendszereztünk. Kevesebb holmi és rend lett a ruhásszekrényben. Ez felvillanyozta. Elkezdett pakolni mindenhol...iratokat válogatott, konyhai holmikat, csecsebecséket, fürdőszobai dolgokat és mint a hurrikán, 2 hét alatt átvonult szinte az összes holmiján. Eközben minden nap szeretettel várt, segítettem neki, beszélgettünk egyre mélyebb dolgokról, jól megismertük egymást. Aztán végre elkezdődhetett az én munkám. Két hétig tartott és amit lehetett együtt csináltunk. Közben persze tovább beszélgettünk. Egyre mélyebb beszélgetések voltak ezek. Megnyíltunk egymásnak. Beleláttam a holmijaiba, az életébe, a miértjeibe és rengeteget tanultam. 

A vége előtt két nappal el kellett utaznia. Addig én folytattam a munkát és a legvégső apró simításokat is elintéztem. A vége olyan volt, mint egy igazi lakberendezős műsorban. Én ott vártam a lakásban. A szívem majd kiugrott a helyéről az izgalomtól. Megérkezett. Vajon mit fog szólni? Még annyi minden van, amit nem látott. Tetszeni fog neki? Mi van, ha nem? Tolongtak fejemben a kérdések. Aztán belépett az ajtón...és könnybe lábadt a szeme a boldogságtól...megölelt. Szeretettel, hálával teli ölelés volt ez...tényleg olyan volt, mint egy lakberendezős műsorban.  

Életem egyik legcsodálatosabb, legemlékezetesebb és legtanulságosabb 4 hete volt. Hálás vagyok azért, hogy ilyen tapasztalatra tettem szert. 

 

Később, mikor a cégnél dolgoztam, tudtam, hogy hiányzik valami. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy maga az ügyfél hiányzik a projektekből. Az érző ember. Akinek holmija van. Ruhái, könyvei, dédelgetett emléktárgyai, fontos hétköznapi eszközei. Időbe telt míg felismertem, hogy leginkább az zavar, hogy az ügyfelek ezen oldalával soha nem volt lehetőségem találkozni. Soha nem tudtam meg, hogy éreznek a holmijaik iránt, vagy hogy az adott bútorban, amit terveztem mit is fognak tárolni pontosan? Minden olyan nyers volt, érzelmek nélküli. Fényesen csillogó új bútorok, drágábbnál drágább szőnyegek, függönyök, kiegészítők...de csupán megújult házak nem pedig megújult OTTHONOK voltak ezek. Csak amolyan drága külsőségek. Akkor már tudtam, hogy nem ez az utam, én nem ezért álmodtam arról, hogy lakberendező legyek. Végül, ahogy teltek az évek kikristályosodott számomra az utam, amin valóban járni szeretnék, hogy valóban segíthessek az embereknek egy csodálatos, új otthont teremteni, ahol békére lelnek. De ezt majd a folytatásban.

Write a comment

Comments: 0